" Életünk során eleshetünk. Tehát mit csinálsz ha elesel? Felállsz! Mindenki fel tud állni, mert a lábait épp nem másra használja... És addig nem megy sehova... De elmondom, hogy vannak olyan pillanatok az életben, amikor elesel, és úgy érzed nem vagy elég erős, hogy újra felállj! Szerinted van még remény? Mert én most itt vagyok arccal lefelé és szinte lehetetlennek tűnik felállnom. Érted? Megpróbálok felállni innen százszor is és ha századszorra sem sikerül... ha nem sikerül és feladom, akkor szerinted fel fogok állni? Nem! De ha nem sikerül, megpróbálom újra és újra... De szeretném ha tudnátok, hogy az még nem a vége... Az a fontos, hogy hogyan fejezed be. Te erős leszel a végén? És tudom, hogy meg fogod találni az erőt, hogy újra felállj. "

2011. június 12., vasárnap

"azt mondják, hogy pozitívan éljek, de nem rezeg bennem már semmi sem..."

...lekéstem a gépemet nem megyek már haza...
~ ha elveszettnek érezzük magunkat, arról csakis mi tehetünk...gondold csak át, mi volt azelőtt, hogy az elveszettség érzése urrá lett volna rajtad? Nos? Igen, jól látod a helyzetet, semmi bajod nem volt, semmi bántó dolgot nem éreztél mégis egy pillanat, egy kép, egy mozdulat, egy szó megváltoztatta mindezt benned. Hát igen bennem is én sem éreztem magam önfeledtül boldognak viszont annyira elveszettnek sem mint most, mikor írom ezeket a sorokat! Nem mondom, hogy nem vagyok "boldog", mert akárhogy tekintjük annak kellene lennem! Van rengeteg barátom, akik mindig itt állnak mellettem, minden nap beszélek valakivel, minden nap eszébe jutok valakinek... van lakásom, pénzem, munkám, szóval kérdezheted, hogy ugyan mi hiányzik, hiszen örülj annak amid van és ne sírj azután amid lehetne... nem kell annál több, hogy jól érezd magad a bőrödben és igen jól érzem. De csak néha... és ez nem egy olyan pillanat! Nézegettem néhány régi fényképet és mintha ma történt volna minden érzem a nap lágy sugarát, a szél kellemes fuvallatát érzem az érintéseket, a nevetésből származó fájó pontokat az arcomon... érzem az érintést, a simogatást, a kézfogásokat... de nem akarom már érezni, miért kell, hogy ennyire fájjon bármi is? Miért kell, hogy szenvedjünk, mikor az csak agyunk szüleménye? Most akkor mégiscsak van amit a lelkünk és a szívünk érez, ami ellen az ész érvek sem segítenek? Nem akarom, hogy megtörtént legyen a megtörtént és jelenemmé váljon a múlt fájdalma... lezártam, de néha mégis előjön az elveszettség érzése és ilyenkor annyira belém hasít a felismerés, hogy Ő volt életem párja... de ez már a múltam és a jelenemben már nincs és nem is lesz benne! Tudom! Viszont nem biztos, hogy el is fogadom!



Minden nap fáradt lánggal ég, nélküled.
Egyedül meddig bírom még?
Minden nap várom, hova sodor a szél,
De úgysem hiszem el,
Hogy igazán itt felejtettél.
Amíg jót ígérsz,
Te jót remélsz,
Hát lépj ki álmomból,
Ahol régen élsz!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése